***Álljék itten a Kék Társulat Fórumban publikált élménybeszámolóm az egri (esti) Istvánról.***
Az egri István, a király számomra több okból is különleges szórakozásnak, kirándulásnak ígérkezett. Egyrészt velem tartott az öcsém is, aki még sosem látta a társulatos verziót, így volt kinek narrálnom a darab közben (nem mintha Zsuzsival meg Borcsával nem ugyanezt tettük volna ), elmesélni, melyik karaktert hogy hívják, mi a viszonyrendszer. Szerencsére Ádámék pont most vették Istvánt, így volt miből táplálkoznia a fiúnak. Másrészt Egerbe kellett utaznom a darab miatt. Eddig minden egyes alkalommal, amikor Istvánt néztem egy számomra még ismeretlen várost fedeztem fel. Ez a pénteki volt az első olyan alkalom, hogy ismerős út vitt a szeretett darab felé. Négy évet éltem Egerben gimnazista koromban, így második otthonom a barokk város. A csarnokban sok ismerős arcot láttam, volt évfolyamtársakat, volt tanárokat. Ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, ami ezen a hétvégén ért engem, mint amikor az öregdiák visszamegy régi oskolájába. Minden ismerős, mégis egy új szituációban találja magát az ember. Százszor voltam már Egerben, de ezzel a darabbal együtt, ezekkel az emberekkel (veletek, kedves barátaim) még sosem. Különösen pikáns fűszerezést adott ez a kettősség nekem.
Mindezek tetejében talán az utolsó Istvánt láttam. Vagy ebben az évben, vagy ki tudja. Egy korszak lezárult. Tudom, közhely, ezt mégsem lehet másképp megfogalmazni. A csapat két éves munkája, mely már 2007 óta, a Társulat előválogatásától kezdve számítható, talán egy nagyon megható előadással zárult le, reméljük csak ideiglenesen. Az a több mint egy év kalandozás, melyet veletek, jurta- majd palotalakókkal éltem át, otthon, a szeretett városban ért finisbe. Nem révbe, hiszen remélem még sok közös út vár ránk , azonban egy szakasz tényleg lezárult. S nagyon örülök, hogy erre Egerben került sor. Flórának nagyszerű érzés lehetett itt fellépni, s ezúton is csak gratulálni tudok neki, amiért sikerült elérnie, hogy Egerbe jöjjön az István, a király.
Úgy gondolom nekem már nagyon nehéz objektíven (ha van egyáltalán ilyen, hogy objektivitás) beszélnem erről a darabról, a színészekről, a rendezésről, az egész jelenségről. Sosem láttam még ennyiszer semmit, filmet sem, s még sosem foglalt el ennyire kiemelt helyet az életemben egy alkotás. Ez a hely úgy látszik az Istvánnak lett rendelve.
A részemmé váltak a hangok, a képeskönyvbe illő jelenetek, Pali Istvánjának fájdalmas arcrezdülései, Derzsi Gyuri kósza mosolyai Asztrikként, vagy éppen a művészbejáróknál eleresztett „Na hol vannak az autogrammkérők?" és "Feke Pali aláírásom van!” poénjai. Lala csokordobálásai, Bogi égbe tekintő, újasszony pillantásai, Flóra szerelmes vagy épp könyörgő tekintete, a feleséglányok bujálkodása, Imi és Ata összeütközése a Szemtől szemben nóta alatt, vagy épp a Vezér karizmainak megfeszülése, miközben teljes erejével nyomja vissza a pogány oldalt. Szandi énekének transzba taszító ereje, Wanda ősi vérmérsékletű sámántánca, Imi halálosan ijesztő dülöngélése, a Magyar urak bohóckodása, a béna lufik, a forgószínpad, Lajos a hangmérnökünk, a társulatos busz, a fehér hintó, az előadás alatt váltott egyetértő pillantásaink, a vastaps, a sikolyok, melyek néha lélekbugyrokból szakadtak fel…
Egerben két jelenet volt, mely iszonyatosan megrázott. Íme az első:
A megkötözött Koppányt Sarolt kéreti, Réka felsikolt. István arcán döbbenet. Nem hiszi el, amit lát. Riadt kisgyermekként fut oda anyjához. Belekapaszkodik. „Anyám, mi ez?” – kérdi. Félelemmel teli tekintete a földön kúszó Rékára téved. „Réka, mi lesz itt? Mi ez?” – nem is érti, mi folyik itt. A lány a palástjába tép. „István, te nem ezt akarod! Nem teheted ezt! Könyörgöm!!” Flóra tekintete mindent elárul. Az életét is odaadná, hogy apját mentse. Vagy már a vesztét érzi? Apja nélkül nincs jövője? Nem lesz férfi mellette? Gyerekkori játszótársa, István is cserben hagyja?
István eközben dülöngél. Fejében ezernyi hang zsongja: „Meg kell tenned, ha király akarsz lenni! Anyád tudja, mi a jó neked!” Ezzel szemben... „Nem követhetsz el ilyen vétket! Ez keresztényietlen! Miért harcolsz, ha te szeged meg a keresztényi tanítást?” "Kegyelmezned kell Rékának, hisz szereted! Hisz szánod!”
Addig addig keresi a biztos talajt, hogy már nem bírja tovább, elszakad a cérna.
Olyan erővel söpri le a gazdagon megrakott asztalt, hogy minden jelenlévő, néző és résztvevő elnémul. Mindenki eltávozik.
S az a pár pillanat, amikor István végre egyedül marad...
Ott ténfereg ez a láthatóan lázas fiú, a szeme könnyes, fogalma sincs mit tegyen. A válla már egy férfié, a teste már kész, lelkileg még teljesen éretlen. Nem tudja mit cselekszik. Mi lesz a következménye annak, amit tenni készül? Amit tennie KELL?
Az én szemem itt lábadt könnybe végleg.
S akkor ismét jönnek az alakok. István ennyi időt kapott. Apja, anyja, Réka, a meggyilkolt magyar úr és a legyőzött táltos. Mindnyájan azt követelik tőle, hogy döntsön helyesen. Megannyi igazság, és Istvánnak ki kellene választania az egyetlen helyes utat.
Majd megjelenik döntésének kulcsa, Koppány.
Azon áll, vagy bukik minden, hogy István mit olvas ki nagybátyja szemeiből.
A tökéletesen elsötétített színpadon már csak két fejlámpa dolgozik. Egyenrangúan emelik ki Istvánt és Koppányt.
S akkor jöjjön a másik jelenet, mely örökre belém égett.
Koppány áll, egyenes gerinccel, átható tekintettel. Akárcsak egy megdönthetetlen szilárd oszlop. Az ő hite nem fog meginogni
István nézi. Nézi. Folyamatosan olvassa ki a tekintetét. Ő nem bírja tovább. Ő lép el, miután az öröklét pillanatába dermedt előttem kettősük.
Hezitál. Sokkal rosszabb ez így. Nagybátyja elhatározása megdönthetetlen. Itt egyedül neki van most választása.
Minden oldalról nyomás. „Meg kell halnia!” – hallja anyja, a katonák, a hittérítő egyház hangját. A józan ész hangja szól. „István, csak így lehetsz király! Akarod ezt? Akkor tedd meg!”
„Keresztényietlen, amit teszel! Ő a rokonod! Szereted őt! És megsebzed Rékát!" – szól az érzelmek hangja. „Nem lesz csak álmatlan éjszakád, ha kegyetlenül gyilkolsz!”
Az feje már szétszakad a sok elvárástól. Nem marad más, térdre rogyik. Imádkozik. Hisz. Bízik. Istenben jobban, mint magában, ezért a karja lendül, s Koppány fejét veszti, habár méltóságát sosem.
Megtette… Éretlen kölyökként embert ölt.
S akkor jön még a neheze. Egy hatalmas aranypalást teríti be őt. A fejére rárakják egy ország mázsás súlyát. Akarta, van benne becsvágy, felelősségérzet is, hisz ő Géza fia. Mégsem mosolyog. Egy percig sem. Király lett. De boldog ember talán soha. Máris legszívesebben letetté a kezéből az országalmát. Meg is szabadul a koronázási jelvényektől. Ismét csak egy egyszerű fiú áll előttünk, akit a sors arra kényszerít, hogy életek felett döntsön.
Mennyire életszerű… egyik cselekedetünk a pillanat hevében helyes, majd gyötörni kezd minket a helytelensége. István mögött döntésének áldozatai, a fiatal felfedezőcsapat fekszik holtan. Meggyilkolta ezzel a jövőnket? Nem. A fiatalok élnek, csak elszenvedték őseik sebeit.
„Hozz reánk víg esztendőt. Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”.
Talán a magyar népre kevesebb szenvedés várt volna Koppány mögött? Dózsa lett volna György királyunk? Ezt már sosem tudjuk meg.
Arról viszont példázatot kapunk, milyen egy keresztény elvek miatt meggyilkolt pogány vezér keresztényi viselkedése. Koppány megbocsájt. Megbocsájt a koronázási jelvényektől lecsupaszított embernek. Az unokaöccsnek. A vétkezőnek. Tegyük ezt mi is.
Örök példázat, örök emlék. Az István, a király társulatos előadásai univerzális tanítással s baráti mosolyokkal gazdagítottak engem.
Éreztem katarzist, mint most, Egerben. Kaptam ismerős mosolyokat, a szemembe énekelt kérdést: „Mondd, te kit választanál?”
Sírtam rajtuk, nevettem rajtuk. Nevettem velük, s igen, azt hiszem sírtam is velük.
Sok-sok egymásba kapaszkodó kar, ajkak, melyek Felkelt a napunkat énekelnek. Színpad előtt és színpadon. Több, sokkal több ez, mint egy színdarab. István, a király életforma. Jó volt benned élni. Visszavárunk!
