István, a király, Szeged - augusztus 1. (eredeti szereposztás)

Eljött a szombat, nagy várakozások, minek után a többiek azt mesélték, hogy a pénteki (július 31-i) előadás volt eddig a legjobb. Titokban azért reménykedtem, hogy tudják még überelni.
Minden a helyére került, Pali újra felépítette Istvánt. A fiatal, anyja által irányított, ifjúból felnövő férfit. Hol végtelenül esendő, vívódó volt, hol reménykedő. Nem tudom, hogy mennyire tudatos, amit a színpadon csinál, de azok az apró mozdulatok azok, amitől az embernek a szava eláll, az István, fiamban, ahogy a falban kapaszkodik, Koppány kivégzésénél nem is nézi Imit, csak odaint, hogy hajtsák végre…
Imi az első pillanattól egy kemény Koppányt hozott. A Szállj fel-t alatt végig kapcsolatot teremtett a közönséggel, minket is bevont, hogy döntsünk, rabok vagy szabadok akarunk lenni. Az Elkésett a békevágy alatt Pali és Imi hangja betöltötte az egész teret. És tényleg két egyenlő erő feszült egymásnak. Két olyan ember ereje, aki hisz a maga igazában.
Palin látni azt a vívódást, kétségbeesést, ahogy várja, hogy valaki segítsen rajta, hogy a megfelelő döntést tudja hozni. Mielőtt felnégyelnék Koppányt, szeme sarkából odanéz, de a kivégzés pillanatát már nem tudja, csak int, nem bírja végignézni, mert tudja, hogy ez nem az ő döntése volt, megadja magát.
A koronázás pillanata torokszorító volt, ahogy térdre rogyott. Attól a pillanattól megszűnt a világ körülöttem, csak azt érzem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről. Majd hatalmas taps.
Nem tudunk magunkhoz térni, csak ülünk, egymás nyakába borulunk és zokogunk. Egy szót sem szólunk, a tekintetünk beszél helyettünk.

Írta: Dalma

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Loading...